Kisebb szünet után folytatjuk Visszatekintés-sorozatunkat, amelynek legújabb epizódjában egy sötét történelmi korszak szükségszerű, ugyanakkor borzalmas használati tárgyát mutatjuk be - szerencsére napjainkban már nem kell számolnunk a gázmaszkok széles körű használatával, de nem volt ez mindig így.
Háború - és a mérges gázok
Azt a történelemkönyvekből tudjuk, hogy az első világháborúban szépen egymásnak estek Európa nagyhatalmai - az igen pusztítóra és véresre sikeredő mérkőzésbe később távoli országok (úgy mint Japán, az Egyesült Államok vagy éppen Brazília) is beszálltak.
A lövészárok-hadviselés nem kedvezett a gyors előrenyomulásnak (ellenben a frontvonalban található településeket - mint a fenti képen látható belgiumi Ypern-t - eltörölték a föld színéről) - márpedig mindkét fél szerette volna minél hamarabb lezárni a konfliktust, s ezért nem hagyományos fegyvereket is készek voltak bevetni.
Végül a németek léptek először: 1915. április 22-én mérges gázt vetettek be a szemben álló francia erők ellen, jelentős veszteségeket - és szenvedést - okozva az ellenséges erőknek. A háború folyamán (főleg a nyugati fronton) aztán mindkét oldal előszeretettel alkalmazta ezt a pusztító eszközt, amely mély nyomokat hagyott az emberekben.
Megjelennek a gázmaszkok
Mint a fizikából tudjuk, a reakció ellenreakciót szül (vagy valami hasonló), így a gáztámadásokra válaszul megjelentek a különféle védelmi eszközök, közülük is legfontosabb lett a gázmaszk.
A maszkban lévő szűrő biztosította a katonáknak a túlélés lehetőségét, így a gáztámadás vége után volt kinek ellentámadást végrehajtani.
Persze magukat az egyszerű közkatonákat nem kérdezték meg, hogy be akarnak-e menni a gázfelhő kellős közepébe...
Védelem a lovaknak
Az első világháború idején a haderők még nem voltak gépesítve (a közhiedelemmel ellentétben a német haderő ellátásában a második világháború végéig főként igavonó állatok játszották a főszerepet), mindkét oldalon százezres, milliós nagyságrendben kerültek "besorozásra" és felhasználásra az állatok, főként a lovak.
Persze a ló mit sem ér, ha a gáztámadás idején elpusztul, ezért a katonák a négylábú bajtársaik számára is készítettek, kaptak úgy-ahogy használható gázmaszkot, így aztán a pacik is ugyanakkora eséllyel élhettek túl egy ilyen abrakot attakot, mint az emberek.
A nagy világégés után
1918-ban véget ért a világháború, azonban alig húsz évvel később kitört a második, és ismét felmerült a veszélye annak, hogy vegyi fegyverek kerülnek bevetésre - most már akár az ellenség hátországában, a korábban érintetlenül hagyott, veszély által nem fenyegetett civil területeken is. Így szükségessé vált a civil lakosság védelmének megszervezése.
Készítettek kisméretű, kifejezetten a gyermekek által használható gázálarcokat; az iskolákban külön figyelmet szenteltek ezen eszközök használatának elsajátítására, begyakoroltatására (ahogy néhány évvel később már az atomvillanás elleni védelmet és a nukleáris világvége idején teendőket tanították).
Bármikor, bárhol várható volt gáztámadás - akár babasétáltatás közben - ezért készítettek speciális, a mérges gázok ellen védelmet nyújtó babakocsit is (arról sajnos nincsen információnk, hogy ezek használata mennyire volt elterjedt).
Szerencsére végül a második világháború (európai) hadvezéreinek több eszük volt, és nem vetették be széles körben a mérges gázokat, sem a csatatereken, sem a hátországban. Okoztak más módon elég szenvedést egymásnak...
