A FuraTermék Blogon jó néhány évvel ezelőtt a Visszatekintés-sorozatunk részeként már foglalkoztunk olyan termékekkel, amelyek az adott időszakban népszerűnek bizonyultak, ma már azonban csodálkozva tesszük fel a kérdést velük kapcsolatban: mégis hogy fordulhatott ez elő?
Egy pici tabletta, ami nem széntabletta - de mire való?
Mai írásunkban egy hasonló, ma már furcsa (sőt, veszélyes) termékről lesz szó, amely szerencsére kikopott a használatból: a "Tovább" gomb után következzen az örök tabletta!
Az antimon egy leggyakrabban ásványokban előforduló kémiai elem, félfém, amelyet korábban antimonium vagy stíbium néven is emlegettek, nyelvújításkor pedig a dárdany nevet próbálták meg rábiggyeszteni, nem sok sikerrel. Számos tulajdonsága ismert (az ókori Egyiptomban például fekete szemfestéknek használták), mai posztunk szempontjából azonban a hánytató- és hashajtó hatása bír fontossággal.
Az antimon és vegyületeinek többsége ugyanis erősen mérgező, hasonló tüneteket képes produkálni, mint a rettegett arzén.
Az ókori egyiptomian fekete szemfestéknek használták az antimont.
A középkori (európai) gyógyászat a maihoz képest meglehetősen szűk eszköztárral rendelkezett; az ismeretek korlátozott voltának köszönhető, hogy sokszor olyan gyógyító (vagyis "gyógyító) eszközöket is bevetettek, amelyekről ma már tudjuk, hogy nagyobb eséllyel tette el láb alól a pácienst, mint állította lábra. Ezen eszközök egyike volt mai posztunk témája, az örök tabletta, amely nem másból, mint antimonból készült, s elsődleges rendeltetése az emésztés javítása volt hashajtással és/vagy hánytatással.
Részben oxidálódott elemi antimondarab.
Az antimonos fémből készült tabletta addig irritálta a delikvens gyomrát, amíg az meg nem szabadult tartalmától - benne a tablettával, amelyet az ürülékből/váladékból kibányászva majd megtisztítva ("megtisztítva") már újra is lehetett alkalmazni: elkészült az örök tabletta, amely szerencsés pályafutás esetén végig kísérhette a jó doktor életét.
A tabletta újrahasználhatóságát megkönnyítette, hogy az akkoriban alkalmazott ágytál miatt kisebb esély volt lehúzni a nem létező angolvécén...
Az antimontablettát a 19-20. század fordulóján ilyen kis tárolódobozkákban árusították. Ha a család egyik tagja használta, majd megtisztította, el tudta tenni későbbre, hogy ő vagy a család másik tagja is használhassa az emésztési zavarok enyhítésére.
Az örök tabletta középkori eredetű gyógyászati segédeszköz volt, de még a 19. században is népszerű hashajtónak bizonyult. Ennek köszönhető, hogy számos család házi patikájában volt megtalálható még a 19-20. század fordulója után is (igen, ezek a családok is újra felhasználták a tablettát, ami azért több szempontból sem bizonyult túlzottan egészségesnek). Végül az orvostudomány fejlődésével sikerült bebizonyítani, hogy az örök tabletta többet árt, mint használ, így szerencsére lassan kikopott a használatból.
Egyáltalán nem kár érte.
