Mai villámposztunkban bizonyítékot találhatunk arra az ősi népi megfigyelésre, hogy "a stílus maga az ember". Vagy mégsem?
Mai villámposztunkban bizonyítékot találhatunk arra az ősi népi megfigyelésre, hogy "a stílus maga az ember". Vagy mégsem?
"Szégyelhetitek magatokat, ti itt mind sunyítotok, adhatom én a jobbnál jobb ötleteket a posztokhoz!" - csattant fel Miss Weaver, amikor megjelent a legutóbbi szerkesztőségi értekezleten. Kár is lenne tagadni, hogy az alábbi poszt ötlete már egy ideje tengődött a papírhalmok alatt, amiért nem győztünk elégszer elnézést kérni kolléganőnktől.
Mea culpa, mea maxima culpa
Nagyon komoly - testi és lelki - sérüléseket okozhat, ha a gyermekünk (vagy habitustól függően saját magunk) által a lakás padlóján szerteszét hagyott apró építőkockák, játékfigurák valamelyikére mezítláb rálépünk. Ilyenkor mutatkozik meg igazán, mennyire sokszínű a magyar nyelv, a teringettét neki!
Kisebb szünet után folytatjuk Visszatekintés-sorozatunkat, amelynek legújabb epizódjában egy sötét történelmi korszak szükségszerű, ugyanakkor borzalmas használati tárgyát mutatjuk be - szerencsére napjainkban már nem kell számolnunk a gázmaszkok széles körű használatával, de nem volt ez mindig így.
Miss Weaver érkezése előtt a FuraTermék Blog szerkesztősége - meglehetősen hímsoviniszta módon - kizárólag férfiakból állt, s mint ilyen, vajmi keveset konyítottunk a női szépségápolás segédeszközeihez.
Még most sem értünk hozzá többet, de legalább van kit megkérdeznünk.
Vállalva a kockázatot, mégis beevezünk eme ingoványos mocsárba, hogy megismerkedjünk mai posztunk főszereplőjével, a kutyaformájú körömszárítóval (vagy körömszárító kutyussal).
A mai nappal a FuraTermék Blog szerkesztősége is csatlakozik az úgynevezett "villámposzt" kategóriát használó blogok népes táborához. A jövőben eseti jelleggel, mintegy hézagkitöltőként a nagyobb posztok között fogunk jelentkezni ezekkel a rövid szösszenetekkel.
Mai posztunkban az indiai szubkontinensre látogatunk el, hogy rövid időre betekintsünk az ottani filmiparba.
A FuraTermék Blog szerkesztőségében nincsenek filmkritikusok.
Ha az átlag magyar meghallja a szót, hogy "India", legtöbbször az eszméletlen zsúfoltság (például a nem villamosított vonalakon a vonatok tetején utazó emberek...), a mai napig élő kasztrendszer, a bikák tehenek sérthetetlensége a hindu vallásban, esetleg az alábbi képen látható meseszép agrai síremlék jut eszébe.
Van azonban még valami, ami a helyi kultúrában az 1930-as évek óta nagyon fontos: a film.
Az emberiséget - többek között - az különbözteti meg az állatvilág többi szereplőjétől, hogy az évezredek során profi eszközöket fejlesztett ki az idő mérésére.
Az első atomórák megépítését követően (amelyre az 1940-es évek végén került sor) már elegendő kapacitás szabadult fel a szürkeállományokban, hogy ne csak pontos, de dizájnos, és jól kinéző időmérő eszközöket alkossunk meg.
Mai posztunkban az Olvasóközönség alkoholos italok iránt fogékonyabb - továbbá a kíváncsibbnál kíváncsibb - rétegét kívánjuk megszólítani, elszórakoztatni egy igazán egzotikus borfajta bemutatásával.
Az izlandi rothasztott cápahús története után ismét egy olyan termék kerül képzeletbeli asztalunkra, amelynek már puszta létezése is felháborodást, vagy visszatetszést kelthet bizonyos olvasóinkban. Ezért kérjük, hogy csak erős idegzettel - és gyomorral - rendelkező látogatóink folytassák az olvasást.
Köszönjük.
Kedves Olvasóink, elérkezett a nyár utolsó hétvégéje is, hamarosan itt van az ősz, becsengetnek az iskolákban, elsárgulnak a falevelek...
A szerkesztőség pedig - mint a nagy tévétársaságok - új struktúrával jelentkezik a jövő héttől, amelynek keretében a hetente debütáló posztok számát a Nagy Visszatérés óta megszokott háromról kettőre redukáljuk.
Mozgalmas világunkban sokszor szeretnénk magunkhoz közelebb tudni a természet lágy ölét. Ezen cél megvalósítása érdekében akár több pénzt is hajlandóak vagyunk kidobni az ablakon befektetni modern, ugyanakkor mégis természetközeli kinézetű lakberendezési tárgyakba.